Ezzel a kétkerekű csodajárgánnyal rövidebbnek tűnt az út Barcelona felé. A kilátás tökéletes volt,máramikor Fernando nem száguldozott az autópályán. Éreztem hogy teljesen felszabadult, nem törődik sem a magánéleti katasztrófájával, se a pályán nyújtott teljesítményével, sem azzal, hogy nem igazán hazai pályán van. Mármint nem, nem repültünk ki a Spanyol honból, de a motorozás nem tartozik a F1-hez szorosan.
Miután a pályára értünk, leálltunk, mert nem akartak beengedni. Nando levette a sisakot, majd az emberek megdöbbentek, de szinte a lába nyomát csókolták. Rögtön kinyitották a kaput, sűrűn bocsánatot kértek, kaptunk 2 belépőkártyát, és felajánlották azt is, hogy szermányolnak nekünk hotelszobát az éjszakára. Nando kedvesen lecsitította a nagy érdeklődést, majd behajtottunk a boxutcába. A Mclaren boksz előtt álltunk meg, ahol senki sem volt igazán. Ez annak is köszönhető, hogy még 10 nap a versenyig, és annak is, hogy este 7 óra múlt.
Levettük a sisakot, s ekkor hatalmas fény áradt az arcunk felé. Nem igazán tudtam hogy mi történik, csak hogy Fernando takarja az arcomat, és szaladunk mindketten. Már a boxutca elejefelé járhattunk, amikor kinyílt egy ajtó, és azon estünk be mindketten. Szó szerint estünk, hiszen a tesókámon landoltam a nagy lendület miatt. Az ajtó hatalmasat csapódott, s egy férfi alak be is zárta kulcsra, majd mindkettőnknek sikerült függőleges helyzetbe hozni magát.
- hülye fotósok – bosszankodott Nando, majd a már tőle megszokott Olasz káromkodást hallottam, de egész halkan. Nem tudom mire jó az, ha úgy szitkozódik, hogy senki sem érti.. de hát ő dolga... Ahogy szétnéztem, a Williams „otthonában” landoltunk, ami már majdnem kész volt a futam hétvégéjére. A pilóták plakátja már kint díszelgett, Alex Wurz képével, és Nicoval... öhöm. ÚRISTEEEEN!! a Williams boxba vagyunk, és Nico plakátja előtt állok, és úristeen.- jöttem rá az igazságra... a képét bámulbi kezdtem, már már szemeztünk..- A hatalmas zavaromból Fernando hangja zökkentett ki.
- Vera ne bámuld már annyira azt a plakátot. - utasított- Nézz egy kicsit jobbra az ajtó felé, de tök lassan... bámuld inkább őt- súgta alig érthetően. Erre én természetesen Az ajtó felé kaptam a fejem, olyan gyorsan ahogyan csak tudtam... de bárcsak ne tettem volna. Az ajtófélfának támaszkodva állt ott, teljes embernagyságban, az az ember akit az előbb még a plakáton csodáltam... Remélem a nyálam nem folyt ki a számból, mert az kicsit égő lenne.
- Hello Vera – intett – Fernando – biccentett a fejével. Úgylátszik Bunkóéknál ez a köszönés...
- Hello – intett neki Nando.. majd csönd lett. Várt... majd meglökött
- Jajj szia Nico – mosolyogtam kínosan, majd elindultam az ajtó felé. - Köszi a vendéglátást – motyogtam , majd kiiszkoltam az ajtón. A tesóm jött utánam, s mivel a fotósokat kiküldték a pályáról, szabadon sétálhattunk vissza a motorhoz. Átölte a vállamat, majd szívatni kezdett.
- Mi az hogy köszönjük a vendéglátást? - röhögött
- Kuss már – csitítottam
- De még köszönjük a vendéglátást – röhögött még jobban
- Fernando kussoljál el nagyon gyorsan – idegesítettem fel magam
- Oké. Köszi a vendéglátást – vigyorgott, majd ütni kezdtem , mire ő szaladt... én pedig utána... rohantam. Mivel még mindig a motoros cucc volt rajtunk, nem igazán tudtam nekivágni a papucsom, így puszta kézzel ütöttem ahol értem. Persze csak kicsiket, és játékosan, de tényleg dühösen. Először is, nem értette mit keres itt Nico. Másodszor azt sem értettem, hogy miért pont a Williams boxba menekültünk be. Harmadszor pedig az idióta viselkedésemet nem értem... Nem elég hogy bámultam a plakátot, amikor megláttam a döbbenet az arcomra ült, még köszönni is elfelejtettem... Ja és természetesen megköszöntem a vendéglátást... mostmár tutkó idiótának néz.
- Vera ne bámuld már annyira azt a plakátot. - utasított- Nézz egy kicsit jobbra az ajtó felé, de tök lassan... bámuld inkább őt- súgta alig érthetően. Erre én természetesen Az ajtó felé kaptam a fejem, olyan gyorsan ahogyan csak tudtam... de bárcsak ne tettem volna. Az ajtófélfának támaszkodva állt ott, teljes embernagyságban, az az ember akit az előbb még a plakáton csodáltam... Remélem a nyálam nem folyt ki a számból, mert az kicsit égő lenne.
- Hello Vera – intett – Fernando – biccentett a fejével. Úgylátszik Bunkóéknál ez a köszönés...
- Hello – intett neki Nando.. majd csönd lett. Várt... majd meglökött
- Jajj szia Nico – mosolyogtam kínosan, majd elindultam az ajtó felé. - Köszi a vendéglátást – motyogtam , majd kiiszkoltam az ajtón. A tesóm jött utánam, s mivel a fotósokat kiküldték a pályáról, szabadon sétálhattunk vissza a motorhoz. Átölte a vállamat, majd szívatni kezdett.
- Mi az hogy köszönjük a vendéglátást? - röhögött
- Kuss már – csitítottam
- De még köszönjük a vendéglátást – röhögött még jobban
- Fernando kussoljál el nagyon gyorsan – idegesítettem fel magam
- Oké. Köszi a vendéglátást – vigyorgott, majd ütni kezdtem , mire ő szaladt... én pedig utána... rohantam. Mivel még mindig a motoros cucc volt rajtunk, nem igazán tudtam nekivágni a papucsom, így puszta kézzel ütöttem ahol értem. Persze csak kicsiket, és játékosan, de tényleg dühösen. Először is, nem értette mit keres itt Nico. Másodszor azt sem értettem, hogy miért pont a Williams boxba menekültünk be. Harmadszor pedig az idióta viselkedésemet nem értem... Nem elég hogy bámultam a plakátot, amikor megláttam a döbbenet az arcomra ült, még köszönni is elfelejtettem... Ja és természetesen megköszöntem a vendéglátást... mostmár tutkó idiótának néz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése